art home     művészek     events - események     articles - irások    self Portraits       artLine Events RSS     napja

akkordidézés - Notációűzés

Avagy hogyan kommunikál egy duószöveg a IV. Szünetjel Nemzetközi Improvizatív Zenei fesztiválról

Notációűzés 1.
Ami a hangokat illeti, elvesztünk bennük. (A hang valamely rugalmas vagy rugalmatlan anyag ismétlődő rezgéseinek beláthatatlan következménye. Az improvizáció során egyáltalán nem fontos mindig, egyenként elkülönítenünk a hangokat, mert a rögtönzés alapelemei a kommunikációt létrehívó, spontán hangstruktúrák. Ezek egyetlen vagy több hangból is állhatnak.) Az egyik fellépő zenésztől, Phil Durrant GéBétől hallottam még a csütörtöki workshopon, hogy az emberi fül egy időben öt különféle hangot képes elkülönítve felfogni, az ezen felül hallottak kollektív háttérzeneként jelentkeznek, ami mit jelent. A három dimenzióban érzékelt zaj fő hullámvonalát egy tompán rezgő, állandóan feszes húrként képzelem, akár egy gitárra fűzve; az előbb említettek értelmében itt öt vagy kevesebb részlet előtérbe kerül. (Az egyetlen, teremnyi hosszúságú zongorahúrt először, évtizedekkel ezelőtt talán John Cage USA szólaltatta meg. Azóta sok improvizatív zenész és elektroakusztikus kísérletező él ezzel a lehetőséggel. Cage egyébként járhatatlan útnak tartotta az improvizációt annak ellenére, hogy irányított véletlenek nélkül rögtönzés sem létezne.)

Notációűzés 1.
A zenészek figyeltek erre a fontos zenei hasonlatra. Hallottuk őket együtt a workshopon, és a fesztivál végén szombaton, mintegy záróakkordként. Izgalmas volt, az elején csak figyelték egymást, szinte türelmetlennek tűntek az elsőként belépők, s fölszaggatták a zenét a nyugodtabbak. (A kollektív improvizáció alatt tudatosult bennem és talán másokban is: ha tizennégyen vagyunk, akkor egyetlen hang rossz pillanatban való megszólaltatásának is akkora jelentősége van, hogy megszüntetheti a folyamatot. Egy ekkora csoport esetében meg kellett beszélnünk előre a várható folyamat alakításának a tervét. Rövid energiacsoportokat akartunk játszani szünetekkel, persze ez nem valósult meg, az improvizáció mégis sikeres volt. A prekoncepciók abban segítenek bennünket, hogy a gyakorlatban később eltérjünk tőlük. Ez a jelenség hozzátartozik az improvizáció természetéhez.) Képzeljük el a nagybőgős, Alexander Frangenheim Dé rángatózó taktusait, amint belevegyül a hawaii gitár eltorzított zaja, de ezt külön nem is halljuk, csak együtt jutnak el, mint amikor a hullámtörő gát szétpermetezi a tengervizet.

El akartunk veszni a hangok között, de ők vesztettek el minket magukban. Hogy állapítod meg, mennyire jó egy fesztivál? Leülsz két napon át és figyeled. Nem az a lényeg, egy hét után hány húr pendülését tudod felidézni. Hogy valójában mennyire emlékszel az akkordokra. (Akkord itt nem volt, legfeljebb hangzat. Három vagy több különböző hang együttese, de sosem tudtuk, hogy ezek milyen hangközöket foglaltak magukban. Ez már azért sem lehetséges, mert ha a rugalmas természetű hangok mellett zörejeket is használsz - ez az improvizációban természetes jelenség -, akkor ennek van frekvenciája, azaz rezgésszáma, de nincs körülhatárolható hangmagassága, hiszen lehet, hogy ez az interferencia hangja. A hagyományos kottaírásban ez a hang nem jelölhető, de más, individuális notációs rendszerben, így az úgynevezett grafikus kottákban igen. Az egyik legszebb vizuális képű és érdekes hangzású Cornelius Cardew Gébé Treatise-e.) A zenészek figyelték a fontosabb zenei hasonlatokat. Nyolc-tíz perces "szessönök" követték egymást, valóban precíz improvizációk születését vártuk. Éreztük, minél rövidebb egy darab, annál kevesebb esélyt ad, annál lenyűgözőbb, tehát precízebb lehet. Nem hangsúlyozom ki a szabadimprovizáció tényét, de a négy-öt zenész véletlen együttállását, a zenészek közötti érzékenységet, a közönség és a köztük létrejött szabad, éteri kapcsolatot igen. Bár előre meghatározott sorrendben léptek színpadra, a játékban mégsem fedezhettünk fel előre átbeszélt, kipróbált részleteket. Minden előadó két véglet közé feszült, egyéniségük kifejezése és a társak játékára való összpontosítás uralta a zenei légkört. (A fesztivál a zenészek részéről rendkívül koncentrált volt, az interaktív koncertfolyamatokban individuális minőségeket hoztak létre. Ennek az energiának az ereje ragadt át a feszülten figyelő és műélvező közönségre. Az irigyek viszont fikáztak. Az improvizáció befogadásának esztétikáját onnan is lehetne indítani, hogy a rögtönzéssel akkor van baj, ha mindenkinek tetszik. Ez a rögtönzésközhely azt jelenti, hogy az improvizáció esztétikájának jelentősebb megközelítési pontjai mentálisak. Amikor néhány művésszel a Tilos Rádió No Wave műsorában beszélgettünk, John Butcher GéBé az open mind-ról beszélt. Az open mind hagyományellenes és anarchista tevékenységnek minősül kultúránkban. Az improvizáció pedig tabukat töröl és felszabadítja lerögzült művészi beidegződéseinket és korlátoktól meggyötört pszichénket.)

A IV. Szünetjel Fesztivál decemberi eseményein találkozó művészek, akik nem dolgoztak még együtt és akik rendszeresen, igen jó hangulatban játszották végig a három napot. Mintha néhány, egymást rég nem látott barát jött volna budapesi Mu színházba, hogy néhány pohár sör mellett elmeséljék élményeiket, hogy akkordokat keltsenek a történetek érzelmi attitűdjének szellemében. (Az akkord tehát átvitt értelemben volt fesztiválalkotó. A hangzat lényegét egyébként sem érinti, hogy összetevői csak egyszer fordulnak-e elő benne, vagy esetleg többszörösen, több oktávban.) Miként reagáltak egy-egy jó poénra, drámai pengetésre, sikoltó "fűrészhangra" a játékban résztvevők? (Érdekes volt, ahogy Tóth Gábor Hu például túljátszotta az improvizációkat. Figyelmen kívül hagyta a rögtönzés lezárásának zenei gesztusokkal is jelzett, íratlan - tehát viselkedéstani notációtól mentes - konszenzusát. Más esetekben performansz-szerű helyzetek is létrejöttek, ha nem tekintjük önmagában akcióművészetnek már azt, ahogy egy rögtönző megszólal. Koherens és inspiratív helyzet volt, ahogy Mats Gustafsson eS vagy időnként Dorothea Schürch CéHá játszott: az experimentális tánc testjelzéseit keverték a hangjukkal.)

A reakciók a felállásban már megszülettek, mint amikor kényelmes vagy kicsi, karfás vagy szimpla székre ülünk. A két dobosnak (Roger Turner GéBé és Raymond Strid eS) meghatározott helyük volt, felszerelésüket egymással szemben, a színpad két oldalán helyezték el. (A csoport két kitüntetett pontjai voltak - mindketten egyszerre kezdő- és végpontok is - abban az értelemben, hogy közrefogták a zenészekből álló félkört. Az improvizációhoz szorosan hozzátartozik a felcserélhetőség is.) Ugyanígy a színpad jobb elülső oldalától indulva Tim Hodgkinson GéBé, Roger Turner GéBé mellett közvetlenül Thomas Lehn Dé, majd Kovács Zsolt Hu gitáron, Sőrés Zsolt Hu, aki már velünk szemben ülve zenélt, hegedűn. Kis szünet után, balközépen ülve Phill Durrant GéBé hegedűn és élő elektronikán, mellette közvetlenül Tóth Gábor Hu tiszta elektronikán, baloldalt pedig Veryan Weston GéBé nagyzongorán. A felállást tehát mindez eléggé meghatározta. Fontos még megemlíteni az erősítés miatti eltéréseket, hiszen a hangfalak kisebb-nagyobb különbséggel (helyzetükből adódóan) adták vissza a hangzást. (A nemhallomamásikat-effektus zavarása egyszer létre is jött, amikor az akusztikusan játszó Roger Turner GéBé semmit sem hallott, ezért fel kellett állnia a dobfelszerelés mögül és körbesétálnia a koncerttermet. Ez a körülmény azonban mit sem változtatott a zene minőségén. Szélsőségesen jó esetben, ha több zenész közül valamelyik nem játszik, akkor sem romlik a zene minősége. A zavaró külső körülményeket az improvizáló zenész személyiségének karizmatikus ereje hidalhatja át. Ez az erő talán a hangfolyamatok és interakciók ismeretének mélységével együtt növekszik.) Ilyen értelemben fontosabb szerep juthatott a szaxofonos John Butcher GéBének, Alexander Frangenheim Dének és a vokalista - éneklő hegedűs Dorothea Schürch CéHának, valamint a fúvós Mats Gustafsson eSnek, akik hangszereik miatt pozícióikat változtathatták, amivel a látvány szempontjából is mozgalmasabbá tehették a koncerteket. A "szessönök" nagy száma miatt a felállásbeli konfigurációk igen jó arányban valósulhattak meg, erre a szervezők és maguk a zenészek is ügyeltek. Fontos volt ez, nem csak az együttzenélés kérdését illetően, de technikai, térbeli szempontokból is, hiszen nem ragadt le a tekintet, vagyis nem "kellett" sokáig egy pontra koncentrálnunk, így a zene mellett az élő koncertjelleg is kihangsúlyozódott. (Az élő jelleg a legfontosabb: a konvencionális notációt és a megszólalást űzzük, mint az ördögöt, a metaforikus értelemben vett akkordot pedig idézzük.) Mindezek és a direkt rövidre szabott, gyorsan egymást követő darabok együttesen eredményezték, hogy a három napos fesztivál élénken és gördülékenyen zajlott, ugyanakkor a lassúbb és a gyors ritmusú részek egyensúlyt tudtak teremteni a végletek között. (Legtöbbször ezek a végletek tűnnek természetes folyamatoknak. Már régebben, egyébként az aleatória nyomán időszerűtlenné váltak a szünetjelek - minthogy a pihenő időtartama a többi előadótól függ -, ezért vagy másféle jelzés, vagy üres hely, a vonalrendszer hiánya jelzi a szünetet. A szünet azonban szerves része a zenélésnek és a zenei forma kialakulásának. Most újabb egy év pauzára van szükségünk, hogy a rögtönzés zenei formája ismét létrejöhessen Budapesten.)
Székelyzajhidi Zsolt EU
Anonymus Musicus-Textus EU


forrás: Jump Magazin 1.sz.
http://jumpmagazin.artline.hu




artissimo

artLine

artGallery művészek alkotásainak galériája

artLine         sitemap        
artLine Galéria sun-eyes




artLine
- út a kifejezéshez -
Világra szóló, Világnak való

Székelyzajhidi Zsolt : akkordidézés - NOTÁCIÓŰZÉS
artLine (CC) rubinstein 5711


Webdesign Katalógus 2013 artissimo gallery Retorika - HangÁr Hangművészeti - Beszédoktató Műhely Kaleidoszkop.hu a kultúra nézőpontja Művesz Világ Online Nyomtatószerviz




art coloured művészet színes

artList TOP100








this is the END... Székelyzajhidi Zsolt : akkordidézés - NOTÁCIÓŰZÉS ...up