NÉGY TALÁLKOZÁS SLAVKO MATKOVIĆ HOLT KÖLTŐVELMottó:"Te is meghalsz. Nem is lesz harc."
Kamondy Ági HOGYAN VÁLHATSZ MŰVÉSSZÉ (Kako se postaje umetnik) Ezerkilencszázhetven nyarán hirtelen elkezdek a szememmel gondolkozni egy éjszaka alatt elvetem felhalmozódott ismereteimet a klasszikus költészetről és festészetről. Rostirónnal bajuszt kerekítek Mona Lisának szamárfület mutatok Cézanne-nak. Idegesen kavarom fel gondolataim edényét a művészet lényegét kutatva. Elkezdek spontánul Kassákkal Grohhal Sarencoval barátkozni Szombathy és én pedig mind gyakrabban találkozunk. Hosszú hajat engedek és egész nyáron intenzíven tanulmányozom Max Bense-t a mixed médiát kamillát gyűjtök és fotózom házunk felett a felhőket. Azon az őszön halkan és összeesküvőn nevetek a pszichológia és irodalom előadásokon elvesztem korábbi barátaimat és újakat találok. Lelkemmel áttöröm önnön gondolkodásom kereteit és kezdem kinyilvánítani saját elképzeléseimet. Újravizsgálom viszonyomat a világhoz és a művészethez teljes nyugalommal a kezem reszketése nélkül. Verseket rajzolok és ragasztok tízegynéhány tervet realizálok és készítem önálló könyveimet egy példányban a barátoknak. Világosan látom a jövőmet tudom mit akarok és világos elképzeléseim vannak a művészet szerepéről életemben. Sokkal később váratlanul és teljesen véletlenül tudatára ébredek hogy művészként élek és gondolkozom hogy szerencsés egyszerű ember vagyok. Talán így válhatsz művésszé. 1970. Szabadka. Mindjárt az elején:
halál. Felvesznek a Moša Pijade Gimnáziumba, ahonnét Kosztolányit anno
eltanácsolták. Véletlenül megtudom, hogy a festőművész rajztanár a nyárutón
felakasztotta magát, nem fog bennünket tanítani, és ez elszomorít. Azután
látok a Tito Marsall Sugárúton veszett tempóban biciklivel átrobogni
valakit. "Nézd! az őrült kerekes!" - kiáltja társam, és én nem tudom,
hogy ez az őrült Kerekes, a festő. Végül Szalma Laci felcipel egy szoliter
második emeletére, ahol ismeretlen társaság valami disznókról szóló
fekete-fehér filmet néz, elmélyülten. A disznók kartonból kivágott betűk
között turkálnak. Én nagyon unom, és hamarosan hazamegyek. Évekkel később
megtudom, hogy ez a legendássá váló Bosch+Bosch csoport egyik
találkozója volt, amin valószínűleg Slavko is részt vett.
_____________________________________________________ KAMUFLÁZS (Kamuflaža) Szabadka kihalt utcáin vonszolja magát Alan Ford simára nyalt hajjal csodálkozó tekintettel szűk és fekete magas nyakú pólójában. Elzavarom ő visszatér összeszedem ő szétszóródik nem tudom soha mire jutok vele. A konyhai asztalon bezsírozódott lapokra szakállat és bajuszt fekete szemüveget rajzolok neki kék golyóstollal festem a haját próbálom álcázni megváltoztatni de nem megy ő továbbra is felismerhető és bolyong a város üres utcáin életrajzának s költészetének salátává rongyolódott lapjait cipelve és néma sikolyt hallat akár Tristan Tzara. 1983. Szabadka. Mindjárt utána: halál.
Kiutasítanak Magyarországról, két fegyveres detektív megbilincselve
visz le a kelebiai határra. (Akkor még nem tudom, hogy ez majd tíz évre
szól.) Amíg Szlavóniában katonáskodtam, Melinda disszidált Amerikába,
és megírta, hogy soha többet nem fog visszajönni ebbe az országba. Személyes
kapcsolataink az adyligeti kommuna és a szeta művészeivel itt meg is
szakadnak. Otthon: anyámnál lakom, a régi kis szobámban, néma szemrehányás
és keserűség légkörében. Töröltek az ELTE hallgatói névsorából, diploma
nélkül nem kapok munkát. Gyermekkori barátaim elhelyeznek a Spartacus
Vívóklubban edzőnek, heti 3x2 órában az an garde!-ot tanítom
kezdőknek. Mind több időt töltök a Városi Könyvtár antikváriumában:
ott meleg van, ritka könyvek és egy szerb költő, akivel megértjük egymást.
Kedvtelésből elkezdem fordítani a verseit, ezeket. _____________________________________________________ BUDAPESTI NAPLÓ (Budimpeštanski dnevnik) Kalózként szorítom fogaim között a vörös filctollat. Késő van kedves Vészi Endrém és én már régen nem vagyok Budán a gellérthegyi farkasok távoli emlék. Elmenekültem időben a te világvárosi autóbuszaidból fasoraidból bisztróidból üzleteidből és metróidból velem többé semmi sem történhet. Tutajod melyen magadra hagytak lebegve úszik Közép-Európa egén. Nézem fényképedet a kötet fedőlapján és úgy tűnik májusi születésemtől barátok vagyunk beszélgetünk ezen a teljes éjszakán a keresztúri temetőről Magyarország öngyilkosairól betegségeidről Cousteau tengerészről nővéredről - anyádról az elidegenedésről Kassákról és a kék gordonkáról. Megnedvesítetted a hajad és fésülködtél pepita ingben ülsz és elnyűtt sötét zakóban bal szemed félig zártan az alsó ajak ellazulva sötétség van körülöted Vészi Endre és előtted csak költészettel teleírt lapok világítanak. Nézel balraát jóakaratúan és töredelmesen szemed körül ráncok apró jelei a jó embereknek. Késő van kinn szitál a decemberi eső barátkozom veled s egy könyvvel és hosszan kellene írnom ezt a költeményt de nem akarom csak ennyit hagyok neked ember hasonlatos hozzám bánatban és tollforgatásban. 1990. Budapest. Mindjárt, mindjárt:
előtte halál. Az érsekújvári fesztiválra utazunk, hárman barátok: Supek,
Slavko és én. Már a sínbuszban előkerül egy liter odžaci szilvapálinka,
és mire felérünk a nagyvárosba, mindhárman berúgunk. Handabandázunk
a művészetről, nagyon vidáman, nagyon önfeledten. Közben halálosan megéhezünk.
Elindulunk az Andrássy úton az Ádám söröző felé, emlékszem egyetemista
koromból, az olcsó és jó hely volt. Slavko negyedúton feladja, lefekszik
a Balettintézet előtt a flaszterra, ott akar maradni reggelig. Röhögünk,
mi is legszívesebben balettpatkányok ölében grasszálnánk. Hosszas rábeszélés
után elalszik, és mi álmában cipeljük magunkkal. Csapolt sört és tatár
bifszteket rendelek, a jugók szidnak a nyers hús és tojás miatt. Erzsi
budai lakásában éjszakázunk, hajnalban utazunk, tovább.
_____________________________________________________ HOGYAN HALOK MEG VÁRATLANUL (Kako ću umreti iznenada) Meghalok váratlanul a tizenkettedik évemben mialatt a góré mögötti felhőkhöz kötözöm magam (egy szerdán) vékony zsákvarró zsineggel. Meghalok váratlanul a ludasi tó ős-vizében tranzisztoros zenére fuldokolva miközben B. M. mosolygós arcán a víz gyöngycseppei gyülekeznek. Meghalok váratlanul repülőgép szerencsétlenségben a Belgrád - New York vonalon amíg a repülőgép a Csendes óceán végtelenségébe zuhan. Meghalok váratlanul mikor nem lesz többé senki élő aki emlékezne hosszú hajamra és néhány apró őrültségre az életemből. Meghalok váratlanul kézzel nem érintve néhány nekem drága embert és két-három jó és szép dolgot. Meghalok váratlanul mert mindig így halunk meg. 1999. Budapest. Mindjárt a végén: halál.
Nem fogom leírni az utolsó találkozást, amikor, kiskomám, már haldokoltál,
és én egyedül ittam nálad a borodat. Hajnali 4 van, a szomszéd szobában
alszik a fiam, aki egy nap híján 4 évvel a halálod után született. Tudom,
nehéz lesz, de meg kell majd tanulnia szerbül, hogy a könyveidet eredetiben
is elolvashassa. Egy kattintás az egérrel, és a balra zárt sorok központi
tengely köré szerveződnek: halcsontvázakra hasonlítanak, görbe orángután
fosszilokra, jégbe dermedt szibériai sámánhullára: a verseid. Miből
maradtál még ki? A megújult Genesis koncertje, a NATO bombázása, az
Amerikai Psycho. És Bálint, az utolsó vajdasági mohikán, tavaszra
átköltözik. És: "nye sztrahuj, Vologya", nem maradsz egyedül, hamarosan
valamennyien átköltözünk.
Fordította és mesélte: Triceps
Matković, Slavko Szerb költő, multimedialista.
1948-ban született és 1994-ben halt meg Szabadkán. Alapító tagja a neoavantgárd
Bosch+Bosch csoportnak (1969). Kilenc grafikai és verseskötete
jelent meg.
|
 artLine
~ game
~ sakk ~ keresztrejtvény ~ képeslap ~ links & Friends ~ kiállítóhelyek ~ hírlevél ~ vendégkönyv ~ kapcsolatfelvétel   |
