art home     művészek     events - események     articles - irások    self Portraits       artLine Events RSS     napja

FEKETE-FEHÉR

Pörög a rap, vénában a tű, zsebben a fegyver. Brooklyn - New York - Amerika. Szubkultúra - multikultúra. Fehérek-feketék - faji megkülönböztetés. Szegények-gazdagok.

Film a szegénységről, a narkóról, a zenéről, a fekete Amerikáról.
Tupac Shakur. Az a rapper, az a szuggesztív fekete fazon, akit másfél éve valami diszkós nézeteltérés miatt szarrá lőtt a riválisa Vegasban. Vagy a barátja. Egy narkós ismerős. Száz-ezrek gyászolták. Egy újabb elpusztult utcapróféta. Na bumm. Vele jár a dologgal.

Tupac Shakur játssza az egyik főszerepet (Spoon) Vondie Curtis Hall első filmes fekete rendező filmjében, az Utolsó belövés-ben (eredeti címe: Gridlock'd, azaz 'Beszorítva'). A fehér fiú Tim Roth (Stretch), a lány Thandie Newton (Cookie). A nevek narkós nevek ('Kanál', 'Nyúlós', 'Süti'). A szövegezés persze primitív, tényleg minden második szó a fucking, de ugyanakkor sokatmondó, metaforikus is ez a nyelv. A ziccert, hogy a rajongással övezett Shakurt a puszta nevén túl reklámtényezőként használja, elkerülte a rendező: a filmben kifejezetten kevés a zene, ami van, jó. A döntés nyilvánvalóan tudatos: most nem ez a lényeg.

A film megjeleníti a közeget, amelyből e zene ered. Izgalmas és színvonalas; ám a valósághoz képest könnyed, szép, és szivárványos. A valóság büdös és koszos. Amitől a film jó, az pont ez a látható különbség: a koszos és büdös valóság megmutatva, és ugyanez elvarázsolva, ahogy élvezhető és értelmezhető. Még mosolyogni is lehet, de az embernek el-elakad a lélegzete attól, amit ért és élvez. Brooklyn-i sztori: három zenész junkie. Jóbarátok. Zenélnek, narkóznak, lopnak-csalnak pénzért, lézengenek, sodródnak egyik high-ból a másikba. Pengeél-mindennapok.

spoon


Mégsem teljesen üres lét. Ott vannak egymásnak: egy fekete, egy fehér fiú és a lány (szintén fekete, de világosbőrű, tehát átmenet). Szeretik egymást. Még vécére is együtt járnak. Különös, szabados, féktelen egymásrautaltságban, vadóc akaratosságban és szemérmetlen önfeledtségben fonódik egymás szerves és szervetlen létezésébe életük. Az együttlét egy kis meleg folt, éltető erő. Oázis, ahol olyan ártatlanokká töpörödnek, mint az óvodások: civakodnak, szívóznak, és egy füst alatt enyelegnek, babusgatják egymást.

Szilveszter van, és a lány épp túladagolta magát. Kómába esik, a fiúk kórházba viszik, és elhatározzák, hogy leszoknak a drogról. Nekierednek, hogy orvosi segítséget találjanak, mert másképp nem megy. Közben van egy kis probléma: egy másik drogos fekete fickó, akinek átbaszták a fejét és akiről kiderül, hogy díler, meg akarja ölni őket. A rendőrség is: körözés alatt állnak, látták őket egy gyilkosság helyszínén. Hivatalról hivatalra, egészségügyi és szociális intézmények között ingáznak, de nincs megoldás: se pénzük, se biztosításuk, így hát senkinek sem fontos, hogy leszokjanak a kábítószerről. A mesebeli megoldást nem illik elárulni (részben krimi). A lényeg: két főszereplőnk a tragikomikus kálvária egy bizonyos pontján rájön, hogy kizárólag sürgősségi-baleseti vonalon juthatnak az oly kívánatos kórházi ellátáshoz. Az egyikbe már úgyis belelőttek, így hát csak a másikat kell jól összeszurkálni egy vacak bicskával, és akkor minden rendben lesz.

Maradjon meg bennünk a kép: a két barát áll a sötét sikátorban egymással szemben, találgatják, életveszélyes anatómiai szakszerűtlenséggel, hová kell szúrni, hogy a seb elég komoly legyen, de mégse halálos. Aztán csinálják. Az egyik tartja a hasát, a másik döf, többször, kísérletezve, kínlódva, káromkodva, míg végre elindulhatnak összeölelkezve, botorkálva, vérezve a kórház felé. Párbaj, a szar ellen.

Gyöngyszemek: a bizarr deus ex machina, aki kétszer is kisegíti őket szorult helyzetükből, egy vak férfi Nixon(!) nevű kutyájával. Ugyanazokat a rohadt hivatalokat járja, pedig a vietnámi háború többszörösen kitüntetett veteránja.

Jelenet: a fehér srác niggernek szólítja a narkós dílert, aki erre pisztolyt ránt. Azért, mert a nigger a feketék kizárólag egymás közt használt beceneve, ha fehér mondja, halálos sértés. Fehér srác vigyorog, ő egy a négerek közül. A nyomorult fivérek és nővérek közül. Akármilyen a bőre. Ez a film fekete film. A jobbmódú fehér Amerika egyáltalán nem is létezik benne (a népesség jelentős hányadát kitevő latinok sem, ami a két etnikum problematikus viszonyát jelzi). A fehér szereplők csak amolyan jövevények, ahogy a fehér filmekben a fekete szereplők.

Ártatlanság: ahogy kétségbeesnek a kómába esett lány felett virrasztva. ("Most mi lesz a közös terveinkkel?") - Ez a film egyik szépséges csalása. Ebben a világban a túladagolás, halál, erőszak olyannyira mindennapos, hogy nemigen kelt meglepetést. De ők valóban gyermekek, akikben még van bizalom: talán van még esélyük.

Büszkeség: csak ott, Amerikában látni azt az öntudatot, amellyel az akármilyen sorsú emberek megvédik a maguk becsületét és személyes álláspontját. A filmben többször adódik ilyen konfliktus a kishivatalnokokkal, akik épphogy csak egy kicsiny társadalmi lépcsőfokkal tartanak előbbre, mint hőseink; épphogycsak szocializáltak, s többnyire szintén feketék (Amerikában az alacsonyrangú munkákat többnyire nem fehérek végzik).

A narkós-rap-es kultúra, amelyről szó van, eredendően nem művészet, hanem életforma. Mégpedig a szegényeké, kiszolgáltatottaké, nyomorultaké. A megapoliszok söpredékéé, ezen belül is az amerikai fekete lakosságé. Anyanyelvük az amerikai fehérekével egy, otthon vannak Amerikában, akár tetszik ez egyeseknek, akár nem. Az ő kultúrájuk a nyomorúságból, unalomból, kilátástalanságból, tétlenségből fakadt. Nagy adag halál, erőszak, önpusztítás van benne. Veszély. És romantika, erő, igazság, nyíltság is. Bizonyos emberi közösség, amely a pénz világában nem létezik. Helyzetük az itthoni cigányságéhoz hasonlít valamelyest: a felemelkedés nehézségei miatt sokuknak a tudatlanság és bűnözés a sorsa.

Tupac Shakur, a film központi figurája, "civil" imázsa szerint egy vadállat. A tisztes Amerika dühét például azzal vívta ki, hogy gengszter-rap-es dalaiban nyíltan rendőrgyilkolásra hívott fel ("akasszátok fel a királyokat" - a szegények mindig, mindenütt szabadságharcosok), és a (fekete)lányokról csak mint a szexuális éhség csillapításának tárgyairól beszélt... A civilizált, szenzációéhes média gyűlöletkeltéssel vádolta, a republikánusok közellenségnek titulálták. A rap lüktető szövegei valóban nem kertelnek: a nyomorúságból fakadt düh és fájdalom az "establishment"- tel, felépítménnyel szembeni agresszióvá változik. Ha akarom, a kimondás csökkenti az agressziót. Ha akarom, felébreszti azt (régi vita, hogy a tömegkulturális produktumok milyen szerepet játszanak a "civil" erőszak megnyilvánulásaiban). Az e kultúrát képviselők magánélete összefonódik művészetük tárgyával, mint Shakur élete is mutatja: a végzetes merénylet nem az első volt, amit elkövettek ellene. A filmbeli szerepe egy gyöngéd, barátját és szerelmét féltőn óvó férfié, aki a hivatalok packázásain udvarias diplomáciával terelgeti át társát. A film háttéranyagául készített interjúból kiderül, hogy iszonyatos mélységekből kellett felverekednie magát. Tisztánlátó, kivételesen intelligens ember mutatkozik be, aki világosan érzékeli a különbséget az ő és "népe" , valamint a kifinomult "fehér" kultúra között, ám aki úgy gondolja, az ő "erőszakos" művészete tiszta és nyílt, hiszen énekel, nem pedig lövöldözik. Ez a megmutatkozó ember szép, s nem csupán tatár kánokra emlékeztető arca, káprázatos formájú koponyája és ragyogó, ferde vágású szeme miatt, hanem a sorsa miatt is, a kiküzdött és vállalt sorsa miatt.

A film, mindent összevetve, korántsem oly tragikus, mint valóságbeli háttere. Könnyed, humoros, és valamennyire naiv, semmi esetre sem fekszi meg a gyomrot, de a szívet és elmét megindítja mégis. Itt és most nem térünk ki rá, milyen fontosak a szubkultúrák, és mennyire van esélyük arra, hogy a magas kultúrába behatoljanak. De ennek a filmnek van esélye rá. Azért is, mert számos partikuláris meghatározóján, a narkó-világon és a fekete-gettón túllépve általános, emberi történetet ábrázol, amelyben van nagyság. A hivatalt ábrázoló sztori abszurd, kafkai társadalomkritikája pedig a szerencsétlenek segítésére életrehívott intézmények félresikerült, idegroncsoló működéséről bárhol megállja a helyét. Úgy ábrázolja az ostromállapotszerű helyzetet, hogy jót-rosszat egyaránt láthatunk benne.

Régebbi gyerekkorokban közkedvelt játék volt az üveggolyó: gurigáztunk, megpróbálva a többiek golyóit a célnak kijelölt helytől elpenderíteni, a sajátunk érdekében. A golyók verődtek ide-oda, gurultak, amerre lökdöstük őket, illetve olykor saját utakra indultak, elkeveredtek, mintegy kiszálltak, nem is találtuk meg őket többé... Így lökődnek hőseink egymás és a dolgok közt, sikátorok és folyosók falának csapódva... A film végén egyszercsak egy rendes polgári nevet hallunk (a sebesült Spoont szólítják.) - Ezekiel Whitmore! - és ő így dörmög feleletül: Már épp itt volt az ideje.
(Az Utolsó belövés című filmet a közeljövőben mutatja be a Budapest Film Kft.)


Abody Rita - Szigeti L. László


forrás: Jump Magazin 1.szám
http://jumpmagazin.artline.hu



artissimo

artLine

artGallery művészek alkotásainak galériája

artLine         sitemap        
artLine Galéria sun-eyes




artLine
- út a kifejezéshez -
Világra szóló, Világnak való

Abody Rita - Szigeti L. László : FEKETE-FEHÉR
artLine (CC) rubinstein 5711


Webdesign Katalógus 2013 artissimo gallery Retorika - HangÁr Hangművészeti - Beszédoktató Műhely Kaleidoszkop.hu a kultúra nézőpontja Művesz Világ Online Nyomtatószerviz




art coloured művészet színes

artList TOP100








this is the END... Abody Rita - Szigeti L. László : FEKETE-FEHÉR ...up