Legtávolabbi szemhatár

Egy kínai szerzetes beszámolója
Fu Szang országáról, az V. századból.
Bármelyik ország lehet Kínától keletre.

A nap fái

Egy hagyatékot osztályozva, még egyszer átböngésztem a kidobásra ítélt újságkivágásokat. Kíváncsi voltam, vajon mi érdekelte az elhunytat. Mindenféle apróság, hiszen a fő témákat rendszerezte, irattartókban gyűjtötte. Mégis egy kisebb fajta szekrényt megtöltöttek a jelentéktelen, vagy hamisnak bizonyult hírek, innen-onnan való értesülések, amit annak idején kivágott, lemásolt, feljegyzett. Ebből kiválogattam egy doboznyit. Sokáig haboztam, mit kezdjek vele. Nem mertem kidobni, hiszen éppen az ilyen papírdarabkákból elevenedik meg az ember, ezekből a leküzdeni kívánt, folyton visszatérő rögeszmékből, amelyek a kezét irányítják, mielőtt kidob egy újságot, kivág egy érdekesnek talált újságoldalt. Később mégsem tűnik olyan fontosnak, "színesnek". Az ember elveszti azt a kapcsolódási pontot, amihez hozzátapadva utána kívánt nézni, azután elfeledkezik róla, félreteszi vagy kidobja. Majd megint kivág egy hasonlót, vagy ugyanazt egy másik újságból. Így bukkantam egy ismeretterjesztő cikkre, amelyet franciából fordítottak magyarra, a hetvenes évek közepén, amikor Heyerdahl után világszerte mindenki próbált utat találni a maga Új Világába.

Akkor kerül a köztudatba, hogy a vikingek és ír szerzetesek is járhattak már Amerikában Kolumbusz előtt. A cikk szerint egy Huj-csan nevű kínai szerzetes az ötödik század közepén indult el Belső-Ázsiából. 450 körül érkezett a kínai fővárosba, ahonnan a császár elküldi, hogy vigye el a világ ismeretlen tájaira Buddha tanításait. Ő a part mentén hajózik, kiköt valahol, ahol óriás fákat lát. Olyan nagyok ezek a fák, hogy úgy gondolja, ezek azok, emelyek tetjéről a kínai mondákban minden reggel egy kakas indítja égi útjára a napot. Ezek a fák a világ keleti szélén tartják az eget. Így a világ keleti szélén még hajózik tovább,dél felé, mert itt nem laktak olyanok, akik a tanítást befogadták volna. Ahol először talál lakott területre, ezekről a fákról "Fuszang országá"-nak nevezi el. Itt marad negyven évig és beszámolója szerint szép számmal akadnak követői. Majd élete végén úgy érzi, el kell mondani a császárnak is, mi mindent végzett. Elindul vissza, és több mint negyven év távollét után, ismét Kínában találjuk.



Huj Sen megidézése



Amikor negyven évvel ezelőtt Huj Sen tengerre szállt, még emlékezett a szülőföldjére, ahol sívó homok tört be a városokba, és sokáig kellett küzdeni azért, hogy alvás közben ne higyjék azt, hogy még mindig a fülükben csikorognak a karcos homokszemek.

Egyszer leült egy elhagyott város mellett, talán amikor az Égalatti Szívébe, a fővárosba indult. A dűnék szabályos alakjából sejteni lehetett a falakat. Az egyik sáncot takaró homokbucka szélirányban beomlott és átsüvített rajta a szél. A lesöpört falakon festett, rég halott vagy soha nem is létezett emberek ültek egy világuralkodó körül, aki követeket fogadott éppen. A képek máladoztak, mégis néhány szín különösen élénk volt, és a fáradt utazó szemében életre keltette a régi várost. Ötven év távlatából, álom is lehetett, hiszen magát látta meg a falakon. A követek a Megvilágosodott tanítását hozták el a nomádok királyának. Az emlék színei igazolják, ebben az életben történt meg vele, amelyben Liang uralkodónak felelős minden tettéért, ebben az életében amelyben minden a való világra ébredés fényébe olvad bele. Azokban a színekben ott volt egy érzés, mint amikor reggel a lótusz a napra nyitja szirmait. Olyan volt, mint amikor alszik az ember, besüt a nap az ablakon, és még álmodjai álmait, ám azokba fokozatosan beszüremlik a nappali világosság, s egyszer csak azon kapja magát, hogy ébren van. Az álom és ébrenlét folytonosságában teljesebbnek érzi magát. Azokkal a fényekkel úgy érezte, valóvá érnek az álmai: látta maga előtt azokat a lépéseket, amelyek révén minden addigi mozdulata kerekebb lesz. Akkor persze még messze volt ettől, csak egyszerre látta belülről és kívülről. Nem érezte idegeneknek azokat a követeket a képen, és a színek ereje eleoszlatta kétségeit, felszított valami tüzet, egy addig megfogalmazhatatlan szándékot: ezt a fényt szeretné hordozni, ezt a fényt szertné felmutatni a világ legsötétebb zugában is.

Amikor tovább indult, folyamatosan emelkedő hegyként látta a reá váró szenvedéseket. De érezte magában azt az erőt, amely elindította, és az úton tartotta. Akkor ott, az elmúlt kor dicsősége csillant meg, amely most annyi év után visszavezérelte, amely immár betölti egész életét, és csak halvány visszfénye annak, ami a Beérkezett volt a világ számára.

Amikor a fővárosba érkezett, már tudósnak számított. Ezért küldte az uralkodó tanítani olyan tájakra, ahonnan nem tért még vissza utazó. Akár a déltengeri szigetek felé indultak, akár a Felkelő Nap országába, a hajókat és hajósokat mindenestül elemésztette a tenger. Volt aki vitorlát sem bontott, a part menti szikláknak csapta a hirtelen támadt vihar. Mesélik, hogy még a Sárga Császár idején, felkapott a tenger egy hajót, és a világ túlsó szélén tette le, s amikor ismét hajóra mertek szállni, visszakergette őket a Középső Birodalomba.

A szárazföld belsejében már megszokta a köveket fényesre koptató szél járását. De a nehéz sós levegőben sokáig nem állt meg egyenesen. Most jelenteni kell az uralkodónak, világos szavakba kell önteni mit élt meg, le kell írni azt a sokszor tízezer dolgot, amit látott. Nem tudja, miféle szavakat lehet úgy összecsomózni, hogy csak sejtessék azt, amit odaút s visszaút megtapasztalt.

A tengeren, a hullámverésben elvesztek a szavak. A morajlásban simára koptak, mint a kövek és ide oda görögtek, még mielőtt ki tudta volna őket mondani. Derűben mindenét a nap fénye járta át, borúban mintha a tenger alatt utaztak volna, ismeretlen óriás lények közt, amelyekben a tenger szólította meg az embert.

A part mindig ott volt a látóhatáron, vagy a madarak jelentették: ott van. Eleinte sokat gondolkodott, vajon merre mennek, melyik égtáj irányában érik el a világ peremét, hiszen ha a szárazföldet tenger öleli körül, akkor csak a földeket kerülheti meg. Ha viszont nekivág megkeresni a Felkelő Nap szigete mögött, azt a helyet, ahol a nap előbukkan a tengerből nem biztos, hogy "ember elviseli azt a forróságot". Sokak szerint azonban a Nap ilyenkor még hideg, mint a hold, alig melegebb a tengervíznél, és olyan kicsi, hogy egy ember hajítja az égre.

Meddig él a tanítás? Ha meghalnak odaát akik hallgattak rá, és összhangban élnek a valóval nem halhat ki az, amit a Magasztos tanított. Ám ha maga a Beérkezett kételkedett abban, hogy az emberek ugyanazt értik és és ugyanazt élik a szavai nyomán, amit ő. Akkor a világ túlsó felén mi marad. Visszafelé maga is látta, mint emelkedik a tengerből a nap az égre, és nem is gondolt azzal, hogy ott élvén a fák alatt mindebből semmit sem tapasztalt. Pedig akkor, így búcsúzott az Eget tartó fák országa. Hagyott ott embereket, akik minduntalan figyelmeztetik majd a többieket, az égalatti törvényére. Nem kell mást tenniük, csak méltóvá válni arra a fényre amelyet a Nap kezdettől fogva ont rájuk. Vajon ő méltó-e? Alig értették a beszédét, amikor visszaérkezett, újból a Középső Birodalom földjére lépett.

El kell mesélje, milyen békés országot talált, ahol tisztelik az égalatti minden uralkodóját, ahol az embereknek csak önmagukba kell tekinteni, s már tudják is, mi a nyugalom. Eddig még senki sem hitte el, hogy létezik ilyen ország, hogy ugyanolyan sziget lenne, ugyanolyan szárazföld, mint a Középső Uralkodó országa.

Most Buddha beszédeit is más szavakkal olvassák fel a templomokban, bár a szavak jelentése ugyanaz. Vagy mégsem? Minden egyes szóért ki kell állni a tanítónak, rámutatni arra, ami a szavakon túl van, magára a dologra, magára a valóságra. Hogyan lehetne rámutatni a Napra, amikor az folyamatosan mutatja magát, vagy miként lehet megmutatni azt, amit még előtte ember nem látott. Hiszen a Sárkányfa Szülötte (Nágárdzsuna), indiai bölcs is megmutatta miként csorbulnak ki a szavak horgai, amint megpróbálunk velük egy dolgot megfogni, és valójában egymásba akadva csak egy sűrű hálót, szövetet szövünk velük a való világ jelenségeire, amely szövet mögül csak sejtjük, csak tapogatjuk azt, ami van. Magunkat is csak hisszük. Valaminek álmodjuk magunkat. Ki Sárga császárnak, ki földművesnek, ki szerzetesnek. Éppen ez az emberségünk lényege, hogy azzá lehetünk, aminek álmodjuk magunkat.

Ahogyan a vízmosta sziklák színei a homokba temetett város képeit idézték, mindvégig jelenvolt az a fény, ami akkor megcsillant, s a tengeren találta meg újra, amikor akarata ellenére az ember kénytelen az őselemeken, a mindent átható elemi tulajdonságokon elmélkedni, azoknak az erejét közvetlen megélni. Amikor egyszer sikerült a tenger isteni erejét kiengesztelni, enyhült a hajó irán táplált haragja, végre megérezte mit jelent az egyensúly, mit jelent lecsillapodni. Bennsejében a mérhetetlen víztömeg háborgását a száraz sivatagi homok kavargásával oltotta ki. Életfolytonosságában a víznek a szárazföld szívében eltöltött gyerekkora feszült. A feszültségből megszülte a nyugalmat, a két erő közti egyensúlyt. Úgy imádkozott az evezősökért, a szélért, hogy közben nem gondolt semmi másra, csak érezte egész életét, amely most itt véget érhet. Az folytonosság érzés viszont megnyugtatta. Attól válik majd folytonossággá az addig ezer apró erecskébe szétfutó akarata, hogy most megszakad, s az addigiak vége, célja ez a pillanat lesz. Ugyanakkor ha képes az utolsó pillanatban összpontosítani, életének élendülete a széthullásban is emlékeztet arra sodrásra, amely a fény felé vitte, akkor és ott hiszi, hogy van folytatás. Valakiben majd folytatódik mindaz, amit elkezdett. Valaki visszajut a napot feltámasztó fák tövébe, és a Nap népeinek újból felmutatja a tanítás tükrét.



Ég fia! Nevedet sok ezer szerzetes

Dicsőíti. Fuszang országban is népek

hajolnak előtted. Királyuk kútfeje

a Magasztos Tana révén birodalmad

békéjének. Minden lény üdvéért élnek

alattvalóid, s a nagy tenger oltalmaz.



Mit mondhat el néhány oldalon tényként a negyven évből. Maga az odavezető út teszi lehetetlenné a leírást, mert elmondhatatlan a hánykolódás a tengeren, a zátonyok kerülgetése, a madarak röptének lesése, a szélcsend és a vihar. Szavakba foghatatlan az az erő, amely megkegyelmezett az embernek, és átengedte a világ túlsó felére.



Huj Sen beszámolója



A Liang-dinasztia krónikájának 54. tekercsében ez áll:



"...Korábban még sohasem halottunk erről az országról, ám volt egy "vándorszerzetes" aki onnan jött. Az ő szavai részletesen beszélnek erről az országról, ezért feljegyzem őket..." Majd később: "....Ami pedig Fuszang országát illeti volt egy Huj Sen nevű buddhista szerzetes, Tying prefektúrából, aki így ír erről: "A Nagy Kínai Han Birodalomtól több mint húszezer mérföldre keletre terül el Fuszang országa. Az ország nevét a földjén található sok fuszang fáról kapta. Ennek a fának a levele olyan, mint a tung fáé (Paulownia). Az országban élő emberek meg is eszik, a gyümölcse olyan mint a körte, csak piros, és kelmét szőnek belőle.

(Nem derül ki pontosan, hogy a termés héjából, vagy a növény kérgéből, rostjaiból.)

Faházakat építenek és nincsenek kőből emelt városaik, de van írásuk, és a fuszang fa héjából készítenek papírt. Nincsenek fegyvereik és nem háborúznak. Az országuk törvénye szerint északon és délen van egy-egy börtön. Aki kevésbé súlyos bűnt követ el az a délibe kerül, aki pedig súlyosabbat, az az északiba. Ha az uralkodó kegyelmet gyakorol, akkor a déliből elengedik a foglyokat. Az északiban férfiak és nők együtt vannak. Amikor gyermekük születik, akkor ha fiú, nyolc éves korában adják el rabszolgának, ha lány, akkor belőle kilenc évesen lesz szolgáló. Aki ott (a börtönön belül) bűnt követ el, az élete végéig bent marad.

Ha egy megbecsült ember ("nemes") követ el bűnt, akkor összeül egy nagy gyűlés. A bűnöst beültetik egy mélyedésbe és vendégül látják, mintha nagy lakomát tartanának. Meghozzák az ítéletet, elválasztják mindenkitől, úgy tesznek mintha halott lenne és körbe veszik hamuval. Ha csak közönséges bűntettett követett el, akkor csak neki kell elvonulnia és magányosan élnie. Ha súlyosabb bűntény miatt ülnek tort fölötte, akkor fiai és unokái is kénytelenek lesznek elbújdosni. Ha kiemelten súlyosnak számít a bűn, akkor hét nemzedékig viseli tettének a következményeit.

Az országuk királyát "Hszi-tuj"-nak hívják. A másodikat magasrangú méltóságot úgy nevezik, hogy "nagy tui-hú", a harmadikat pedig "kis tui-hú", akit "Natosá"-nak hívnak. Amikor a király útra kel, egy dobbal és egy hosszú szarvból készült kürt szavával kísérik. A király elöl megy. A nép pedig mögötte. A ruhájának színe az évek múlásával változik: az első és második évben kékeszöld, a harmadik és negyedik évben vöröses, az ötödik és hatodik évben sárga, a hetedik és nyolcadik évben fehér, a kilencedik és tizedik évben pedig fekete.

Szarvasmarháik szarva nagyon hosszú, és arra használják őket, hogy különféle dolgokat tartsanak benne. Egy tülök akár húsz "hu"-nyi anyagot is magába fogad. Vannak szekereik, amelyeket lóval, szarvassal vagy ökörrel vontatnak. Az országban lakó emberek úgy eszik a szarvast, mint nálunk Kínában a szarvasmarhát tartják. A szarvasünő tejéből sajtot készítenek.

Van eperfájuk, és a körte fájuk, amelynek a gyümölcse egész évben fogyasztható. Sok a putung (dzsambu, rózsaalma).

A birodalomban nincs vas, de vannak ércek (bronz?). Nem tartják nagyra az aranyat és az ezüstöt. A piacokon nem árusítnak hitelbe.

Ami a házasságot illeti, a férj elmegy a feleség házához, és rajta kívül épít egy kis kunyhót. Ezt egy éven keresztül reggel-este felsöpri és (a padlót) behinti vízzel. A nő nem örül neki. (Nem mutatja ki, mit érez.) Ha egy vagy több évig a nő nem kedveli meg, elkergeti. Ha megkedveli, összeházasodnak. Maga a házassági szertartás megfelel a kínainak.

Ha egy közeli hozzátartozójuk meghal (pl. valamelyik szülő), akkor hét napig böjtölnek, nem esznek. Ha a nagyszülők közül hal meg valaki, akkor öt napig, ha lánya, öccse vagy húga, nagybácsija akkor csak három napig nem vesznek magukhoz ételt. A halotti képmás, amit készítenek, hasonlít a kínaihoz. Éjjel-nappal hajlonganak előtte, étel és italáldozatot mutatnak be. Nem szőhetnek közben. Aki a király tisztségét örökli, három évig nem foglalkozhat az ország ügyeivel.

A hagyományok szerint régen nem volt jelen az országban Buddha Tanítása. A Szung kor Nagy Fényesség korszakának második évében (458) Kasmírból érkezett (Kínába) öt szerzetes, akik elutaztak ebbe az országba és terjesztették Buddha tanítását, szentiratokat és szobrokat hoztak. Az ő tevékenységük eredményeképpen hagyhatják el a (leendő szerzetesek) a családjukat, otthonukat. Így tehát az eredeti hagyomány megváltozott."



Vissza kell menni. Az út azonban azért veszélyes, mert sohasem marad az az ember, aki volt. Szinte az egész életével felér a folytonos hullámverés, Éppen csak belekóstol az ember a só ízébe, és a látóhatáron mindig hagy egy kis földet. A föld elemet, a szilárdságot, amely elemi tulajdonsága a kézzelfogható vízben is benne rejlik, hiszen nélküle elsüllyednének a hajók. Ha más nincs, és kisodor a szél, vagy veszélyes a part, a madarakban meg lehet bízni, s addig merészkedni, amíg a madarak szemével látni a partot. Az állandó mozgás, a határtalan víztömeg kimossa az emberből minden emlékét. Ott úszik körülötte tengeren egyszerre mind, és azt veheti tüzetesebben szemügyre amelyiket akarja.

Mit mondhat el jelentésében? Miért lesz az a sorsa, hogy kéziratos enciklopédiákban heverjen az a jelentés, ami 499-ben Ju-küe herceg szerint az év egyik legfigyelemreméltóbb eseményéről számol be a császárnak.

Li Jencsu megírja a Liang dinasztia történetét 600-ban, még emlékeznek rá. De a kínai világ is olyan módon zárul önmagába, hogy ha nem kínaiul beszélik el, az nem is létezik. Huj-sen egy "sok fele bolygott" utazó, aki mondhat akármit, senki sem tudja ellenőrizni beszámolóját, ő sem fog már visszautazni és egy újabb jelentést írni.

Az igaz, hogy amit ebben az időben leírnak, az fontos dolog, ezért sem írnak még európai érelemben vett novellát. Az útibeszámolók közül csak azokra emlékeznek, amelyek Kínát erősítik, a Tanítást Kínában éltetik, tehát akik Indiába utaztak szent könyvekért, és vissza is tértek, azok neve máig fennmaradt. A magyarra is lefordított Nyugati utazás végeérhetetlen történetfüzérének kiindulópontja és fő alakja lesz az a Hszüan-cang, aki az egyik legismertebb ilyen utazó.

Megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett az olvasott cikk szerint egy India peremvidékéről származó embernek bebarangolni a fél világot. Időközben megkaptam a beszámolót, amelyben nem találtam azt, ami engem a legjobban megragadott, a visszatéréséről szóló részt, amely persze egy másik beszámolóban szerepelhet. Talán az egyik enciklopédiában, mert amelyet a kezembe kaptam, az egy életrajzi gyűjteményből való. Az életrajzok között szerettek megemlíteni olyan érdekességeket, mint Fuszang országa. Nem lehetetlen tehát, hogy az országleírások között egyszer majd megtalálom a szerzetes életrajzát.



Hol lehetett Huj Sen "felkelő nap országa", azonos-e a mai Japánnal, nem tudhatjuk meg. Ha valóban húszezer kínai mérföldet hajózott kelet felé, akkor Amerika is lehet. De ott Kolumbusz előtti korszakból származó lovat és szekeret még nem találtak. A korabeli japán szigetekről sem tudunk annyit, hogy meggyőzően bizonyíthatnánk, valóban "csak" ott járt. Szövegek emlékeznek róla, olyan világról és olyan emberekről amelyeket elsodortak a háborúk, más beszámolók, mások történetei. Csak az emberek maradtak, akik az óceán partjáról gyönyörködnek a napkeltében, s látnak benne egy országot.