art home     művészek     events - események     articles - irások    self Portraits       artLine Events RSS     napja

A ljubljanai Slovensko Mladinsko Gledaliące (Fiatal Szlovén Játékszín) közel ötven éve működik, szorosan kapcsolódva a szlovén avantgárd törekvéseihez.
Ahogyan azt Tomaľ Toporiąic művészeti igazgató nyilatkozta: " ... nem vagyunk kísérletiek, ez olyan színház, amely a színpadi teret tudatosan mint a kísérlet terepét építi fel" A régit keresik az újban, és az újat a régiben. A III. Műcsarnok Fesztiválra elhozott két darabjuk nívója annyira különbözött egymástól, mintha nem is ugyanaz a társulat játszotta volna őket.
A Csönd csönd csönd... (Silence Silence Silence...): minőség minőség minőség. A hely, ahol sohasem voltam (Mesto, kjer nisem bil): a szcéna, amit sohasem élveztem.

SZLOVÉN színház/ak a Műcsarnokban

fotó: Birtalan Zsolt

Vito Taufer az ex-jugó színházi élet kedvelt rendezője volt - érzékeny, merész kezű mester. Lapozgatom a Csönd csönd csönd... sajtóanyagát, és látom, hogy a kollégák már mindent megírtak róla, nekem csak össze kellene belőle ollózni a véleményemet. Például: "válasza 'nyelv krízisére', amit Beckett és Ionesco próbáltak meg, paradox módon, szövegeikben felmutatni", "a nem létező nyelv szonátája", "a lélegzet színreállítása", "a csönd hangja", és amit nem tudtam lefordítani: "Silence Bears Within Itself the Rage of the Universe". Hivatkozások Artaud-ra, Cage-re, Octavio Pazra. "A csend visszavezet bennünket a színpadi költészet világába, ahol egyedül lehetséges kifejezni a kifejezhetetlent." Bizony én is hasonlóan gondolnám. Nekem a darab hat jelenete egy szellemvasút hat állomása volt: körhinta, céllövölde, mutatványosbódék. A magányos "tömeg" intelligens "szórakoztatására" ügyesen "berendezett" varázsos "tér": emocionális vurstli. Siklik a sínkocsi, a háttér háborgó ég, a színfalak mögül kozmikus dübörgés. Az első kanyarban a Vad Énekes (Janja Majzelj) vár. Izmok és idomok a bőrrongyok alatt. Narcisztikus mozgású nőstény, barbár és erotikus, a Hang szeretője. Hang-nárcisz. Sikongat félelmében, győzedelmes dallamot futtat, visszhangja az égig ér. Őskori vadmadár, a Muzsika első művelője. Félénkek, kiszállás még az elején, mindjárt szétszakad az ég. A szétszakadt háttérből tejpor-fehér alak, a félisten-félember Holdfejű (Janez ©kof) emelkedik ki. Embrió és artista, fejenáll, lebeg. Nem: a feje helyén a Hold világol. Űrzajok, minden fekete-fehér. Fejjel lefelé lóg, a Föld után vágyakozik, de szeretője a Fény. Magára rántja a mennyek boltozatát. Iszonyú lassan mozog, eltér e tér görbületétől. A hátára fekszik a levegőben, összekulcsolja a kezét és a lábát, figyeljenek: játszik a fény fókuszában. Törzsi totem, a Poézis első ihletője. Epekedő égi test: végtagcsonkok, gubófej. Lebukik, de rögtön lábraáll, és kajánu felmutat az égre: ott voltam én. Luna est mendax: si crescit - decrescit, si decrescit - crescit.1 Fenyegető látvány a Közeledő Kődobó (Uroą Macek): mezítelen, szőrtelen, kréta-arcú, lehunyt szemekkel felénk lép. Lassan lépked felénk, jobbról és balról két felhő befele úszik, felé. A testét elnyelik az árnyékok, de kétségtelenül "emberi lény". Mert tétova, vakmerő és félénk egyidőben. Leguggol, fölnéz ránk, emberekre. A felhők összeérnek mögötte. Fölegyenesedik, nagy, sima követ emel a vállára. Harmonikus, erős és kecses; két szeretője van: Bronz és Márvány. Hellén sportoló statuája: a Szobrászat első terméke. A felhők gyorsan szétválnak, ő a sötétségbe merül. Az utazás csúcsa nem a megérkezés, hanem az élvezet, ami közben ér. Kockagörgetők vonulnak át a színen, A-nál és B-nél siklik, C-nek nehézkesen gördül, dörrenve lapjára fekszik a küldemény. Melósok, valami korból, ezután vagy azután. C pechesebb, kínlódik, már nem érdekli más, csak a kín forrása, és egy óvatlan pillanatban feltépi a láda fedelét. Kizuhan egy balerina, tüllben, mereven. C átnyalábolja, a láda - a velencei doboz - tengelyébe állítja, és kurblival felhúzza a szunnyadó mechanizmust. Előttünk áll a Szépség (Nataąa Sultanov) és a Szörnyeteg (Ravil Sultanov) kettőse; párjai talán ők egymásnak a valóságban is. Rokokó porcelánfigurák, a Tánc megszállottjai. Ketten szeretnek egyet, tökéletesen és tökéletlenül: a Mozgást, reménytelenül. A balerina táncol, a gondolás rajongva nézi. A hölgy gobleint hímez, a lovag áhítatosan nézi. Az apáca imádkozik, Krisztus állhatatosan nézi. A pillangó bolondul röpköd, a Nap ragyogva nézi. Azután lejár az idill ideje, a rugó, a leskelődés. Megcsókolni és visszatenni.

Csak egy villanás, csak egy pillanat, csak egy perc - szellemvasutunk kocsijából láthatjuk a Távolodó Kődobó (U. M.) talapzaton álló, monumentális figuráját. A kő örökre a jobb vállán, a dobás mozdulata örökre befejezetlen maradt. Szembejön vele, elvonul fenyegetően fölötte egy téglafalból kanyarintott felhő. Nem kereszteződik az útjuk, elsiklanak egymás mellett. Konceptuális művészeti munkák. Két távoli civilizáció artefaktumai: véletlenül és/vagy szándékkal egymás mellé került fotók egy atomkori album huszadik századi(k) oldalán. Némaságra ítéltettek szeretőjük, a Nyelv által. És itt vagyunk újra, a mi időnkben: otthon, holnapután. A téglafalból kispórolták a cementet, áttör rései között a neonfény. Nyikorgó, sértően éles hang - talán nem a KIJÁRAT előtt hibásodott meg a járgány? Valaki átüti a falat, röpülnek a sztiropor téglák. Jerikó falai összeomlának. Another Brick in the Wall. Karate Kid, a kis sárkány. Átveri magát az anyagon, felénk törekszik a térben a Falromboló (Robert Prebil). Az üres arcú, véres. Hová tért vissza? A Vaskorba? A Hamburger Kingbe? Lassan előremászik, átfordul, fújtat, fölvesz két közepes követ, fújtat, hátrál, összeüti a két közepes követ, elfullad, megjelennek a felhők. Ő egy cyberpunk a techno korból, elfojtott szerelmet érez az Energia iránt. Nagy erőfeszítéssel halad, vontatott az idő, letépi magáról a sistergő felsőruhát, "sav, napalm, szida2 ne hagyj el" - gondolja, magasba emeli a követ, erő feszíti meg, üvölt, jönnek a felhők. Ez a body art performansz, ami mozgatja, a Művészet utolsó stációja, talán: egy lépés az Élet. Leomlik a teljes fal, szétesik az ember. Arcát fény és árnyék csíkjai mintázzák - harci festés, smink. Lejárt a retúrjegy, nem érvényes a bérlet, fülünknél fogva cibál ki a világosságra az ellenőr, a hintáslegény Halál. A második előadásról nem érdemes sokat írni, mert úgysem lenne más, csak hantázás, fecsegés, bosszankodás. A hely, ahol... Mert, rettentően kellemetlen, de ugyanaz az eset vele, mint a banánhallal Salingernél. Beúszik a banánlyukba, bezabál banánnal, és azután nem tud kiúszni. És, rettentően kellemetlen, de azután ott bedöglik, és rettentően bűzlik. Mozgásszínházi rockoperát nem tud rendezni a Matja® Pograjc, az hótzicher. Ha a szellemvasút hasonlatnál maradunk, akkor az előző utazás élvezetes és tanulságos kalandnak számít, ez pedig olyan, mint szerelmem legrémesebb élménye a Vidámparkból: a legsötétebb zegzugban, miközben nem volt ott semmi, minden látható ok nélkül megállt a kocsija, és őt magával ragadta az unalom és az irtózás. A metál konstrukció, körülötte karórengeteggel, futurisztikusan bombasztikus - a rajta tanyázó, bőrös ifjúság pedig kíméletlen és kívánatos, első vérig. A történet ("egy utazó naplója, aki többé már nem utazik") valami kis klán, kommuna, szekta életét volt hivatott bemutatni, de hogy mikor?, hol?, melyikét?, és főleg: miért?, az számomra nem derült ki. Az alapképlet, ami szerint a felső csöveken terpeszkedett két fehér, két sárga, három lila és két zöld, a legalsó csövek alatt pedig rejtőzött egy fekete, az előadás végére így festett: a felső csöveken feszített egy fekete, a legalsó csövek alatt pedig szorongott két zöld, három lila, két sárga és két fehér. Közben volt rengeteg függeszkedés, gebeszkedés, kötélenkúszás, pallómozgatás. A mindenféle párosítású párok akrobatizálva párzottak, vesződtek, de esett idill és lakodalom is. Azt agyaltam ki a sötétben, hogy: statikus aktusok laza konfigurációi. Valakit felhúznak, valaki lefelé lóg. A fekete ármányos és szorgalmas, mindenkit kicsinál, horror. Nem részletezem a hallatlan izgalmakat, "a dráma előtti archeológiai állapot veszélyes és változékony világát", ugorjunk a fináléhoz, ahol zombinő karóba húzza kedvesét és énekel: "Rájöttem,/az élet szép nélküled. /Sírj, baby, sírj,/ kezemben a mosolyod halott..." Dracul vajda, Dra®a vajda, Tepeą vajda, ąeąej vajda értékelték volna buzgalmát. Pörkölhetett a ljubljanai Demolition együttes heavy metalt és funkyt, elektronikus és akusztikus hangszerekkel, vokálisan kiegészítve, nekem csak a rock-lobotómia kezdő akkordjai jártak a fejemben: "Ha ez még egyszer megtörténne, atyám, kérlek, változtass engem hóvá, és hullajts a hideg téli tundrákra"...

(Tsss)
1 A Hold csaló: ha növekszik - csökken, ha csökken - növekszik.
(latin mondás)
2 szida = aids
forrás: Jump Magazin 1998
http://jumpmagazin.artline.hu

artissimo

artLine

artGallery művészek alkotásainak galériája

artLine         sitemap        
artLine Galéria sun-eyes




artLine
- út a kifejezéshez -
Világra szóló, Világnak való

Lantos László : Szellemvasúton - SZLOVÉN színházak a Műcsarnokban
artLine (CC) rubinstein 5711


Webdesign Katalógus 2013 artissimo gallery Retorika - HangÁr Hangművészeti - Beszédoktató Műhely Kaleidoszkop.hu a kultúra nézőpontja Művesz Világ Online Nyomtatószerviz




art coloured művészet színes

artList TOP100








this is the END... Lantos László : Szellemvasúton - SZLOVÉN színházak a Műcsarnokban ...up