A Bolgár színház másik arca

Nem tudunk semmiről, csak élünk itt mint a tulkok, ahogy ezt az egyik plasztikus szóképeiről elhíresült színész megfogalmazta. Másra gondolt, de gondolhatott volna arra is, hogy mennyire nem jut el hozzánk semmi abból, ami a világ színházaiban egyébként történik.
Az erőltetett "világirodalom" kifejezés mintájára bevezették a "világszínház" még erőltetettebb fogalmát, megteremtve ezzel a lehetőséget, hogy az egyre teoretikusabb teátrális trendeket mindjárt az egész Globális Falura rá lehessen erőszakolni. Ez az elmélet. Gyakorlatban még arról is csak elvétve hallani, hogy mi történik a szomszédban, ezért indítjuk útjára a Messzelátót. Minden számban igyekszünk hírt adni arról, hogy milyen alternatív, avantgárd, harmadik, "fringe" (ki hogy hívja) színházak jelentenek új(don)ságot egy-egy országban. Ehhez helyi erőket hívunk segítségül, "ki nem küldött" tudósítókat: a sort Gergana Geteva, a bolgár Teatr folyóirat szerkesztője nyitja.

Egy színész éveken át azzal a megnyugtató gondolattal aludt el, hogy tudja, miként kell hitelesen megjeleníteni az embereket, akikkel az utcán, a munkában vagy otthon találkozik. Egy éjjel azt álmodta, hogy fürkészve nézi magát a tükörben és elképed a borzasztó látványtól: elvesztette régi arcát. Hideg remegés futott végig a gerincén. Két, furcsán meredő szem nézett vissza rá a hideg, sima felületről. A színész felébredt, lázas sietséggel futott a tükörhöz és megpillantotta benne álombeli arcának tükörképét. Hamarosan megszokta sajátos új vonásait, és régi arcának "hivatalos alternatívájaként" ismerte el. Valahogy így szólna egy mese az avantgárd/alternatív színház születésének történetéről. A színháznak sikerült alámerülnie a környező világ ellentmondásainak, hidegségének és ellenségességének mélyébe. Lent a mélyben úgy érezte, hogy minden emberi elhagyja, és hogy mentse magát, a világ ellentmondásait kezdte utánozni. Konstruktivista megoldásokat keresett, túltelítette a nyelvet, ritmust adott a térnek és fekete-fehér perspektívába burkolózott.

Ám a színház mégsem tud teljesen és véglegesen megszabadulni mindenhol kísértő, hagyományos arcától. A karneváli forgatagot idéző, szórakoztató színháznak különösen erős hatása van, és számíthat a közönség érdeklődésére. Alexander Morfov rendezései az Ivan Vazov Nemzeti Színházban, valamint Tedi Moszkov munkái La Strada nevű magánszínházában a színház, az opera, a balett, a vizuális hatások kollázsaiként hatnak. Vannak pillanatok, amikor egyszerűen fuldoklunk a nevetéstől a nézőtéren és potyognak a könnyeink. Ezekben a grandiózus előadásokban jelen van valamennyi lehetséges emberi örömforrás: a nevetés, az ének, a tánc, a játék, a szerelem.

A Sfumato Színházi Műhely törekvései éppen hogy ellenpólusát képezik a harsány látványosságnak. Revelatív erejét és hatását tekintve élet-kinyilatkoztató színháznak nevezhető. Jellemző, hogy a formáció magát nem színháznak, hanem műhelynek hívja. A próbák, a színpadi egymásra hangolódás előkészítése, a színészi technika elsajátításának folyamata fontosabbá válik számukra, mint a végső eredmény. A Sfumato Műhely alapítói, Ivan Dobcsev és Margarita Mladenova egy, a mindennapitól és a társadalmitól eltérő dimenziót keresnek. A bolgár gondolkodásmódot, világszemléletet híven tükröző bolgár irodalomból merített energia segítségével annak lehetőségét keresik, hogy az ember leváljon földi létéről és egy másik, új gondolatokkal és érzésekkel telített valóság pályájára álljon. Az effajta színház figyelme az egyén befelé fordulásának végtelen lehetőségeire irányul, a meditatív koncentrációra, amely által eddig nem ismert energiák segítségével teremt kapcsolatot magával és másokkal. Mindemellett Csehov sem idegen a Sfumato alkotóitól, gyakran hivatkoznak darabjaira, amelyekben múlt-jelen-jövő kapcsolata hasonlóan megfejthetetlen titokként jelenik meg mint a Sfumatonál. Legutóbbi előadásuk, az Apokrif régi bolgár vallási szövegek alapján készült, és a nézőt a mennyország és a föld, a pokol és a paradicsom közötti térben utaztatja. Vaszkreszja Viharova rendező (és egyben a színészképzéssel is foglalkozó Műhely színészmesterség-tanára) nyíltan vállalja munkájának rokonságát Grotowski és Barba színházával. Viharova előadásai nem előregyártott jeleneteken, hanem főleg a színész technikáján alapulnak. A technika használatának célja a színészek személyiségének kiteljesítése, akik az előadásokban közösen tapasztalt múlt emlékeit próbálják meg újra életre kelteni.

A bolgár avantgárd színház másik áramlatát képviseli az Elizabeth Bam Színházi Társulat. A D. Harme műve nyomán választott nevet viselő színház szellemiségét nagyon erősen meghatározzák a rendező, Bojko Bogdanov elképzelései. Néhány színésze egy kis kamarateremben játssza az előzetesen nem rögzített időtartamú előadásokat. Bogdanov érdeklődésének középpontjában az ember áll, aki ellenséges környezetbe kerül és saját félelmei csapdájában vergődve magányosnak, zavarodottnak érzi magát. A társulat előadásainak legkarakterisztikusabb jellemzői a zene és a világítás összehangolásával megteremtett erős ritmizáltság, a társadalmi elkötelezettség, az aktuálitásra törekvés, a nézővel szembeni agresszió. Az előadások gyakran nem támaszkodnak egységes dramatikus vázra, hanem különböző avantgárd szövegek fragmentumainak kollázsai. Bogdanov stílusának sok lelkes hívője és követője van a legfiatalabb színházi generáció tagjai között.

Mariusz Kurkinszki magányos kis sziget a bolgár színházi életben: jobban szereti saját maga rendezte szóló-előadásokban megmutatni személyiségének értékeit. Ritkán vállal szerepet más rendezők előadásaiban vagy filmekben. Eddig csak három filmben játszott melyek közül az egyiket ő maga rendezte, illetve egy Shakespeare-drámából ő írta a forgatókönyvét is. Mariusz Kurkinszki sikerei csúcsán van, a közönség érdeklődése és szeretete övezi. Vonzereje a színpadon abban rejlik, hogy a korábbiakban nem látott módon használja testét a színházi kapcsolatteremtésre, szemtől szembe kerül a közönséggel anélkül, hogy karaktert próbálna formálni. Hasonló megnyilvánulás tapasztalható a Credo Színház Shinel című előadásában. Nyina Dimitrova és Vaszil Vasziljev-Zueka öt évvel ezelőtt alapított színházi társulata már számos európai országban vendégszerepelt és rangos fesztiválokon nyert díjakat. A két színész az emberi test, az arc és a gesztusok végtelen lehetőségeivel játszik a legbensőbb érzések és gondolatok kifejezésére, a testükből és lelkükből áradó viharos életerő nyomán legyőzhetőnek tűnnek a világ korlátai és ellentmondásai. Ugyanez a rejtett emberi energia jelenik meg a legjobb bolgár mozgásszínházak előadásaiban. A Simogatás Színház és az Amarant Táncstúdió kis csoportok, de már nevet szereztek maguknak a bolgár és az európai színpadokon is. Egy-egy kiemelkedő táncszínházi estjük élményét csak az álmokéval lehet összemérni, a megérintett néző elvarázsolt térben érzi magát, az előidézett emelkedettség szinte a repüléshez hasonlítható.