Kocsmakutyák - Bál Színház

Kutya hideg nézőtéren ülünk a MU-ban, akárha a kinti hidegben. De nem bánjuk, mert mi legalább nem vagyunk megkötözve, mint az a három kutya ott, a kocsma előtt. A kiszűrődő zajok csábítanának a füstbe, még hogyha vágható is. Maradunk és sörözés helyett tanulmányozzuk az ebek küszködését a műanyag üvegekkel, a láncokkal, a szájkosárral, az újságpapírral, a bentről kirángatott ruhafogassal. Megdöbbenve figyeljük, hogy egymásnak is legalább annyira kiszolgáltatottak, mint a tárgyaknak. Persze mi, emberek is azok vagyunk. Csak éppen az ő láncaik valóságosak.

Nem elég azonban, hogy kívülállóként párhuzamokat vegyünk észre kutyalét és emberlét között, hogy sajnáljuk a szerencsétlen ebekben magunkat is. Elkövetkezik ugyanis a valóságos kutyavilág: akaratunkon kívül szereplőkké válunk. A csaholásmentes percekben megszólal a zene, és a kocsma felső emeletén kinyílik egy ablak, ahonnan lenéz a kutyákra egy férfi. Aztán a közönség veszi át a helyét. Belénk bámul a kamera, kiválasztja valamelyikünket és beleszerepelteti az előadásba. Nézhetnénk le a képernyőről egyenként mi is, kissé sajnálkozva, a kivert kutyákra. De csak nézhetnénk.

Mert ezzel az erőltetett azonosítással, ezzel a provokáló tanulságlevonással esünk ki a szerepünkből. Ha eddig a sötétben komolyak is voltunk, most a ránk irányított fényben és figyelemben vagy elröhögjük magunkat vagy dühösen lehajtjuk a fejünket. Biztos nincs kedvünk végiggondolni, hogy akkor most ki is néz le kire. Vagy kit. Ezek után már nemigen tudjuk átérezni a második zeneszám alatt megjelenő Férfi és Nő drámáját. Nem tud fájni a két elhangzó mondat sem.

"Szeretlek, picsa!", "Kutyából nem lesz szalonna!" És már sajnos az sem élmény, hogy legalább a kutyák végig igazán kutyák voltak. Az előadás záróképéről - a Telihold és az ebek - pedig csak az a régi mondás jut eszünkbe, amely szerint a kutyaugatás nem hallatszik el a mennyországig.