HUMPHREY BOGART
KOLOZSVÁROTT

Komoly nehézségekkel találja szemben magát az, aki megpróbálja meghatározni a Mozgó Ház Társulás két alkalommal játszott előadásának műfaját. A cím csak részinformációkat ad: "Hosszúbeállítás-tánc", az alcím valamivel több informácót hordoz, bár nem kevésbé bonyolult: mozgóKÉP-SZÍNház. Van itt film (néma és hangos, pontosabban szinkronizált), színház és tánc. Mozi és színház a színházban. Amúgy háborús történet és filmtörténeti hommage. Helyszínek: orfeum, csatatér, kupleráj, útmenti fogadó. Mindez egy térben, egyvégtében, szünet/vágás nélkül.

A produkció kivételes támogatottsága és példás promóciója meghozta a kívánt eredményt. A Petőfi Csarnok mindkét este, mintha csak valamely világhírű tánctársulatot látott volna vendégül, bizony dugig megtelt. Amint beverekedtük magunkat a nézőtérre, máris adott feladatot a közönséget fogadó látvány. A rendkívül zsúfolt színpadkép több lehetséges helyszínt foglalt magába - mint egy filmstúdió kulisszái. Panelek, amelyek könnyen, gyorsan azonosíthatók. A jobbszélen elöl egy üveg(?)ajtó lépcsőfeljáróval, afféle miniatűr-orfeum. Balszélen ágy, körülötte használati tárgyak. Ezt a hálószobaféleséget egy oldaljárás különíti el a lepattant környezetet idéző konyhától, illetve fogadótól. Ebbe a járásba az előadás egy pontján öltözőasztal kerül, amelyben a tükröt az üres keretbe beálló, egymás mozgását lekövető színészek teremtik meg. A tér hátsó részében, a két egymás melletti ajtó amellett, hogy járásként funkcionál, "átváltozásokra" is lehetőséget ad (lásd: a női főszereplő, Kasza Blanka teljesen a levegőben lógó megháromszorozása, és az alakváltozatok állandó cserélgetése). Hátul középen egy emelvény, ez a hadszíntér eseményeinek megjelenítésére szolgál. A sok helyszín közepén ott áll a kamera, fölöttük pedig a vászon.

A történet szerint Kolozsvárott vagyunk, a tízes években a Pathé Cinéma egy kitelepített stúdiójában, ahol a Városi Színház időlegesen elapátlanodott társulata elkezd játszani a számukra újdonságot jelentő kamerával, és közben feltalálja a hosszú beállítást mint filmes technikát. Az eljátszott történet is panelekből épül, akárcsak a filmstúdió díszletei: egymást párbajra kihívó tisztek, a háború közepén kalandot és feledést kínáló dizőz csábító sanzonja, utolsó éjszaka a züllött, ám jólelkű örömlánnyal, sebesült katonatiszt és szanitéclány románca a fronton, hallgatagon üldögélő titokzatos hadirokkant. Honffy Bogár katonatiszt a Kolozsvárról elszármazott Kertész Mihály Casablancáját megelőlegező szomorú története: tiszti kaszinó, Kasza Blanka, párbaj, menekülés, Kasza Blanka, frontvonal, menekülés, Kasza Blanka...

Igaz, ennél bonyolultabb történetet aligha tudnánk végigkövetni, hiszen annyi minden másra kell(ene) odafigyelnünk az előadás hetvenöt perce alatt. Alapvető döntést kell ugyanis hoznunk abban a tekintetben, hogy mit nézzünk. A színpadi akciókat vagy az ezek töredékét közvetítő kamera képét, a tulajdonképpeni történetet elmesélő "filmet". A színpad rendkívül mozgalmas, folyamatosan jelen van mindenki és egyik szereplő sem tétlenkedik. Ebben a forgatagban azonban szétszóródik a figyelem és a részletekre figyelve komoly a veszélye annak, hogy elveszítjük a fonalat. Nézzük tehát a vásznat? Igen ám, de ha csak a vásznat néznénk, akkor hogyan értékelhetnénk például azt a poént, amely egyszerűségével legtöbbet mondott számomra színház és film alapvető különbségéről: a vásznon azt látni, amint a szerelmesek meghitt kettesben hevernek az ágyban és beszélgetnek. A "valóságban", pedig állnak egymás mellett a falhoz támaszkodva és tátogják a szövegüket.

Ez a tátogás igen komoly probléma az előadásban A tízes években még nem születtek hangosfilmek (messze még Amerika és a Jazz Singer) és a szöveges részek inzertekkel kerültek a mozgóképek közé. A kolozsvári színészek is élnek ezzel a technikával "forgatásuk" kezdetén, ám néhány inzert után váltanak, és ki tudja miért, a film szinkronizált lesz. Az előtérben mikrofonok, ahol két színész nemcsak alázörejezi a vásznon (vagyis a kivetítőn) látható filmet, de annak valamennyi szereplőjét szinkronizálja is. Csakhogy nem a szinkronhang alkalmazkodik a szereplő szájmozgásához, hanem az aktuális játszó személy próbálja követni tátogásával az elhangzó szöveget. Így egyik színész játéka sem lehet teljes, mert a szinkronszínész a mozgástól (voltaképpen a testétől), a játszó színész pedig a beszédtől, a hangjától van megfosztva. És bizony a két félből nem lesz egész. Játék és beszéd gyakran nem volt összhangban az előadás folyamán, viszont annyira és annyiszor meg nem csúsztak el, hogy ellentmondásaik érdekessé válhattak volna.

Az este folyamán a hosszú beállítás implikálta folyamatosság rendre meg-megdöccent és a játék végére pedig kifejezetten lelassult az előadás tempója. Ezt azonban nemcsak a bonyolult és nehézkes szinkrontechnika okozta, hanem a színészi játék intenzitása is folyamatosan lankadt az idő előrehaladtával. Az első pillantásra feltűnő zsúfoltság a színpadon a végére sem tudott másnak tűnni, mint rendetlenségnek. Szinte megkönnyebbülést hozott, mikor végre kiderült, hogy nem volt film a kamerában és az előadás befejeződhetett a feszültségeket levezető, erőteljességében a produkció elejét felidéző tánccal. Az eddig a nemlétező-filmnek helyet adó vászonnak pedig más funkciója nem maradt, minthogy végigfusson rajta a stáblista meg a támogató cégek, szervezetek, alapítványok felsorolása. A film tehát színház volt. De a színház mi is volt?