Sőrés Zsolt : ENERGIAZAJ ÉS TÉRHÁBORGÁS

"Feltehető - és nagyon valószínű -, hogy a mi háromdimenziós terünkre merőleges az energia áramlásának iránya, ezért virtuális."

ENERGIAZAJ ÉS TÉRHÁBORGÁS

Bevezetés

A kortárs audionális zaj művészete - sok más experimentális zenei formához hasonlóan - még a magyar kultúra "nem hivatalos" ága számára is ismeretlen terület. Úgy tűnik, hogy zenetörténészeink nagy része leragadt a(z időben) Cage vagy mondjuk a Stockhausen körüli - a Pierre Boulez vezette párizsi IRCAMról nem is beszélve -, akadémikus kortárs zene vizsgálatánál (zeneszerzőink legtöbbje pedig ezen alkotók módszereinek az újraismétlésénél). Pedig a futurista Luigi Russolo "gépzenéi" valamint Kłenek, Xenakis, Varčse és mások az elektromagnetikus úton létrehozott művei, vagy éppen Pierre Schaeffer francia mérnök a negyvenes évek végén született első konkrét zenei (music concrčte) próbálkozásai óta a zajzene területén is új, korszerűbb kompozíciós megoldások jöttek létre. Ezzel összefüggésben pedig alapvető szervezeti változásoknak is tanúi lehetünk. Az új hangzásokat teremtő kísérletek színtere a komoly állami támogatást élvező komputerzenei laboratóriumokból áttevődött az esztétikai értelemben is non-profit, független, alternatív művészeti hálózatok önszerveződő csoportjainak világába. A zajzene esztétikai változásai közül két tendenciát jellemzünk a következőkben: az egyik a modern energiaelmélet által előhívott "világmodellel" analóg (nem véletlen, hogy például az idei Ostranenie médiaművészeti és hálózati fesztiválon is többek között Nikola Tesláról, a vákuumenergia alkalmazójának pionírjáról, aki sokkal több, mint a csehszlovák lemezjátszók és más zeneautomaták névadója, tartottak előadást), a másik pedig a hangkeltés és szintetizálás újszerű technikáiból ered.

Energia a térben
A tudománytörténetben ezidáig elhallgatott - a mindenkori hatalmi elit számára veszélyes - avantgárd fizikusok, Tesla és az őt követő Henry Moray gyakorlati feltalálók voltak azok, akik homlokegyenest ellentmondva az elméleti fizikus Albert Einstein gravitációelméletének, jórészt a rezonancia vizsgálata alapján jutottak el az elektromágnesesség és a gravitáció lényegi kapcsolatához. Tesla ezt a kapcsolatot a közös ősanyagban (amely az anyag minden formáját tartalmazza), megjelenését tekintve pedig az éterben fedezte fel. Moray "sugárenergia"-konverterével, Tesla pedig "speciális csövével" vonta ki az éterből azt a rezonáns energiát, amit ma már vákuumenergiának, nullponti energiának, "szabad energiának" vagy hipertéri energiának is hívunk. Ez az energia úgy jön létre, hogy az elektromos illetve a mágneses mező értéke egy átlagérték körül nagyon gyorsan változik, azaz fluktuál. Ez a fluktuáció pedig nem más, mint zaj, méghozzá nagy frekvenciájú és igen kis amplitúdójú. Energiazaj abszolút vákuumban, azaz "üresnek" vélt térben is létezik olyannyira, hogy itt vannak a természet legerősebb energiafluktuációi. Ez persze annyira piciny mértékű, hogy a hétköznapi valóságban nem is érzékelhető. Az elektromágneses fluktuáció, amely kapcsolatban áll az anyaggal, de lineáris készülékeinkkel nehezen vizsgálható, mert energiáját nagyon gyorsan változtatja. Egyúttal térfluktuációt (alak-, dimenzió- és kiterjedés-változást) is jelent, ami azt mutatja, hogy a tér "kis méretekben nem sima, hanem igencsak dimbes-dombos, vagy "habzik", azaz háborog." A "szabad" energiazaj és térháborgás a természetben véletlenszerű és inkoherens, tehát más-más frekvenciájú, irányú és amplitúdójú sugárzások, változások özöne, amely - mottónk szerint - háromdimenziós terünkre merőleges áramlási irányú, virtuális. Eddig az ellenkező tendenciát vizsgáltuk, például azt, hogy a vezetőben mozgó elektronok (= áram) az ütközések miatt nagy frekvenciás, inkoherens elektromágneses sugárzást bocsátanak ki. Technikailag ezt a folyamatot kell megfordítanunk és gyakorlatilag a természet "zaját" kell befognunk és felhasználnunk! Az energiazaj a legkevésbé sem emberidegen dolog, de mint azt a harmincas évek végén, egyik elméleti írásában Moray kifejtette, "a legtöbb esetben nem is vagyunk tudatában ennek az energiának. Ezek pedig testünk minden részébe behatolnak, tele vagyunk ezzel az energiával", amely ugyanúgy hozzátartozik mind a kozmosz, mind az élő organizmusok, és így az ember belső természetéhez. Az energiazaj kollektív és történelmi tudattalanunkban is meghúzódik, hiszen Tesla szavaival élve: "Anteusz gyönyörű legendájában már megtaláljuk, aki a földből kapta erejét."

Az experimentális zajművészet kialakulásának zenei előzményei A zörejeket, tehát a szabálytalan időközökben ismétlődő hangrezgéseket strukturáló zajzene "újkori" története a jó négy és fél évtizeddel ezelőtt elektronikus zenének elkeresztelt kompozíciós törekvésekkel és az addig még nem alkalmazott hangkeltő eszközöknek a zeneszerzésbe való bevezetésével kezdődött. A "dinamikus - agresszív" zaj (pl. a Merzbow, K2, azaz Kimihide Kusafuka, a Hijokaidan, a CCCC és más japán művészek, a The Haters, a Knurl, a Zero Nord, Emile Beaulieu és az amerikai Pure CD-sorozat többi alkotója stb.) valamint a samplerzene (pl. a Syllyk) kialakulását többek között - a műfajok szempontjából legalábbis - a szeriális zenében használt permutációk, vagyis az eredeti sorból levezetett újabb szériák (pl. először a páros, később a páratlan számú, illetve a harmadik vagy a negyedik hangból stb. képzett sorozat) és a komputerzenében alkalmazott paraméterek (olyan zenei elemek, amelyeket a különböző részfeladatok során mint különálló adatokat dolgozza fel a számítógép, majd "közli" az eredményeket), másrészt - az eszközök oldaláról - a mesterséges zenei alapanyag rögzítését a hanggenerátorok tették lehetővé. A hanggenerátorok voltaképpen hangfejlesztő készülékek. Az elmúlt évtizedek kísérletező zenéjében a szinuszgenerátor (részhangmentes frekvenciák előállítása), az impulzus-generátor (bizonytalan hangmagasságú és hangszínű rövid "kattanások" keltése), a fűrészfog- és derékszög-generátor (elnevezésük alapja az az ábra, amely a hangrezgések folyamatát képszerűen mutatja az oszcilloszkópon) valamint a fehér zajt létrehozó zajgenerátor használata terjedt el. Ez utóbbi eszköz azért különösen érdekes, mert a fehér zajban egyszerre szólal meg valamennyi frekvencia (kb. 10000 - 100000 Hertz között), jóval az emberi hallás felfogóképességének határain túl. Eredetileg fénytani fogalom. Elnevezésének lényege, hogy a fehér szín a szivárvány valamennyi színárnyalatát tartalmazza, amelyből a hangmasszát megszüntetendő, szűrő segítségével frekvenciasávokat lehet elkülöníteni. A mai (gyakran és leginkább az ún. független amerikai zeneszerzők minimalista, pl. Phill Niblock, Alvin Lucier, Jim O`Rourke stb. műveivel is rokon) konkrét zene (pl. a francia Metamkine mini-CD sorozata) és úgyszintén a "lopott hangegyütteseket" (plunderphonics) használó samplerzene sajátos ága (pl. Bob Ostertag, John Watermann, a Negativland). Gyökereit az ötvenes és hatvanas évek music concrčte-jében, amely a bennünket körülvevő világ hangjelenségeiből, a "konkrét" valóság hangfenoménjeiből építkezik, a zenemű elemeit matematikailag vagy más jellegzetességek szerint csoportosító szeriális zenében, a valószínűségszámítás és a logisztika alapján szerveződő sztohasztikus zenében és a komputerzenében kereshetjük. A konkrét zene kiindulópontja - szemben a mesterséges hangfejlesztéssel - a természetes zenei alapanyag analóg és digitális magnetofonokkal ill. "írható" CD-recorderekkel való rögzítése. A régebbi elektronikus zene és a zajzene létrehozásának sémája között nincsen alapvető különbség. A folyamat a következő: 1. hangképzés és hangrögzítés (generátorral, rádióval ill. mikrofonnal), 2. összeadás és/vagy lebontás, 3. átalakítás (szűrővel, magnetofonnal, szalagmanipuláció segítségével vagy a hangmagasságok helyett a hangszíneket beállító szintetizátorral), 4. szinkronizálás, 5. lejátszás (hangszórókkal és/vagy élő elektronikával, ill. különböző tárgyakkal, többnyire fémlapokkal, szerkezetekkel, háztartási eszközökkel és gépekkel stb.). Koncerten az élő elektronika (live electronics) alkalmazása sem újdonság, hiszen Edgar Varčse már 1954-es Déserts - hangszerekre és hangszalagra című művének koncertjén "élő" muzsikusok is játszottak. A létrehozási sémában valóban nincs jelentős különbség, hacsak az nem, hogy az elmúlt években kifejlesztett digitális rendszerek, samplerek (amelyekben a hangmintavétel és a szintetizálás együtt van jelen), hangszórók és effektek a mű diagrammját vagy "forgatókönyvét" nagymértékben leegyszerűsítették. A zenész már megteheti, hogy kevés előkészület után a koncerten improvizálja a zeneművét. Sokkal fontosabb az - amellett, hogy már végképp megszűnt zeneszerző és előadó alá- fölérendeltségi viszonya -, hogy az audionális zaj gyakorlata ma a metazene és ezzel összefüggésben az individuális alkotói megnyilvánulások egyik legintenzívebben fejlődő területe, az energiazaj és a "térhabzás" átfogó hangi megmutatásának progresszív művészete lett.