Lois Viktor:

MINDENKI FEJÉBEN VAN EGY ZENEKAR

"Volt egyszer egy zenekar,
nem tudta mit akar,
Játszott fűvel-fával, nyenyerével,
És a közönség türelmével." (1987.)

Ahhoz, hogy a végére érjünk, az elején kell kezdenünk, tehát: volt 1968-ban egy gimnázium, egy nagy iparvárosban, ahol már vagy öt éve a korabeli nyugati beat zene hallgatásával, és annak soha meg nem élt helyszíni jelenlétévől töltöttem az időt. Zenekarnak akkor is lennie kell, ha senki sem tud hangszeren játszani, hiszen már ennek demonstrálása is egy igazi nagy tett. Tehát kell egy gitár, és a külsőségekhez pedig farmernadrág. Mindezekhez csak egyikünk jutott, ő volt a vezető a csapatban és az osztályban. A megbeszélt próbák egyike majdnem valós tetté alakult. Vártunk az egyetlen gitárra, és annak tulajdonosára, de nem jött, így mi mentünk el hozzá. Kicsit rossz hangulatban nyitott ajtót, és szűk blokk-házi szobájába mentünk. A fétisizált gitár a falon lógott, és gazdája elmondta, hogy soha sem veszi le onnan, mert soha nem fog úgy gitározni, mint Jimi Hendrix, másolni vagy tánozni nem fogja. Ennek hatására hosszú iedig zenekarról más társaságokkal való találkozásaim idején nem esett szó, csak a zenehallgatásról. Az eredetiség elérhetetlensége állandóan lebénította dolgot.

1971-ben azonban már mozdulni látszott az ügy, mert egy régi barátom befejezve Fehérváron technikusi tanulmányait, visszaköltözött Tatabányára. A kertünk végében használaton kívülre került egy régi szénapajta. Itt hoztuk létre a Leander Klubot, hiszen a városban nagyon sok hivatalos ifjúsági klub működött hivatalos művelődési hazákban, ez viszont nem ilyen volt. Ezen a helyen játszott volna a Neander Polenta zenekar. A név magyarázatra szorul: az eleje a neandervölgyi ősemberre utal, a vége pedig a kenyérből és paprikaporból gyúrt halcsali neve. A zene lényege az volt, hogy egy új ősemberstílust gyúrjunk össze. Egy próba erejéig jött össze a zenekar, és egy élére állított, tönkrement zongoránt játszottam volna, de a fa teste jobban érdekelt, mint a húrozott páncéltőke, mert kiváló zongoraágyat lehetett belőle csinálni: a mai napig ezen alszom. Igy ez a hangszer néma maradt.







1974-ben egy akácfa törzsből faragtam két tam-tam dobot, és egy un. fadobot, a környéken meg új hangszerek tűntek fel: pozan, tangóharmonika, és új emberek, de ez utóbbiak sajnos összehangolódni nem tudtak. Ez lett volna a Mosódeszke és Tökgyaluzenekar.








1979. új helyszín: Pomáz, ahol a doboknak már szerepük lett volna, de csak egy próba erejéig állt össze egy - így visszatekintve - szuperzenekar, a Mágikus Mészárszék (Zámbó, Wahorn, fe.Lugossi, Bernáth(y), Lois).


1987. tavasza. A Kirakatrendező Iskola pincéjében egy kiállítás megnyítóján játszott egy countryzenekar, akik azért lettek meghíva, mert teljes zenekari hangosításuk volt, és így a helyi iskolazenekar is használhatta, akik Dob, gitár, billenytűk, szaxofon felállásban játszottak. Koncertjük végén a felfokozott hangulathoz igazodva felvettem egy ott heverő gázálarcot, és egy kétméteres papírcsővel hangeffekteket fújtam a mikrofonba. Az ott álló tanárok közül is beszálltak a kezdődő heppeningbe. Csak a country-zenekar esett kétségbe, hogy tönkreverjük a cuccát s így rohamtempóban mentette az erősítőket, hangfalakat. Először elhalkult a szaxofon, a gitár, a billentyű, a mikrofon, a végére csak a dob, a szaxofon és a gázálarcban fújt papírcső szólt akusztikusan.




Ezekután jött az ötlet, hogy a hagyományos rock felállásba be lehetne építeni különleges hangzású, képzúművészetileg is jól kinéző, épített hangszert. 1987 ősze: kiállítás Szentendrén, majd koncert az FMK-ban Budapesten, ahol azonban már hagyományos hangszerek szóba se kerültek; négy épített hangszerrel és énekhanggal indult útjára egy nagy korszak (7 év, 110 db hangszer).




A Mosolymosó Zenekar (Smilewash Band), Nehezék Csoport (Lois Ballast), Vonzerő Zenekar (Loissymbols), Lois-Lois, Gondolatnehezék (Ballast of Mind). Ez a korszak a képzőművészet és zene felfogás alapján épült, az alighogy elkészült hangszereket a zenészek szinte a koncert előtt ismerték meg, és nagyon ritkán sikerült kihasználni a lehetőségeiket.
1987-től 1992. végéig 50 hazai, 24 külföldi koncert, kb. 37 közreműködő.


1993. február 27.én egy új formációval adtunk koncertet a Szentendrei Művházban: ez a Tundrahang (Tundravoice) korszak kezdete. Ettől kezdve a zene a képzőművészet felfogásban léptünk fel és dolgoztam. Ihletadónak egy TV-dokumentumfilm szolgált, ahol egy rénszarvaspásztor egy doboz alakú, kilenc húros hangszeren játszott, hangzásában rokon a mi jelenlegi zenénkkel, és így végre kiderült, hogy mindenki építhet hangszert a maga érzelemvilágára, és azt ennek megfelelően meg is szólaltathatja. A zenekar a kezdetek kezdetén áll még, hiszen csak egy kazettát jelentettünk meg a most már gátakat szakító zeneáradatból.

"Ez itt a TUNDRA-érzés, nem kell hozzá agyvérzés."
"Nem vágyunk mi banánfára, csak a Tundra hangjára."
"Ez itt a Tundrahang, úgy szól, mint egy agyharang."

Ha valaki megelőzte korát,
egy idő után hagyni kell,
hogy az új kor utolérje,
mert különben lemarad önmagáról.